Játszani is engedd! – mikor lehet gyermek a gyermek?

József Attila: Levegőt! című versének ismert részlete nap, mint nap eszembe jut. Nem tudom, a mai oktatási rendszer mitől jobb, vagy rosszabb, mint a régi, csak azt tudom, hogy óhatatlanul is párhuzamot vonok a mostani és a negyven évvel ezelőtti gyermekkor között. A legszembetűnőbb különbség, hogy mi nem töltöttük az egész napunkat suliban. Ott voltunk öt, maximum 6 órát, aztán rengeteg időnk maradt minden másra. A „minden más” főként játékot jelentett. Nem volt olyan nap, hogy ne játszottunk volna. És ez mind nekünk, mind a felnőtteknek természetes volt. Akárhogyan is gyorsul a világ, akármennyire romlik is a biztonság, a gyermekek játékideje meg kellene, hogy legyen. Korán érnek ma már, eleve kevesebb a tényleges gyermekkoruk. Hamar kiskamaszok lesznek, aztán kamaszok, amikor már nem játszanak, hanem csetelnek és közösségi oldalakon lógnak órákat. Mert az a szokás s mert ott lehet közösségi tagnak lenni. Ráadásul nagy a világ nyomása rajtuk, hiszen komoly verseny és versengés az élet.

Mi marad hát a gyermekkorból? Sajnos vannak napok, amikor már „nem fér bele a játék”. Régen egyszerűbb volt. Kószálhattunk egyedül az utcán és szülők nélkül is játszótereztünk, amíg ők dolgoztak. Ma már ez sincs. Nagy a leterheltsége a mai gyermekeknek. Sok tantárgy, kötelező napközi, reggel nyolctól délután négy-öt óráig az iskolában vannak. Mi marad hát nekik? Alig valami a hétköznapokon.

Idén gyermekem órarendjét úgy tudták összeállítani, hogy hétfői hetedik és nyolcadik órában tudták elhelyezni azt a fakultatív tantárgyat, amit nagyon szeretett és előző évben is járt rá. Ez azt jelentette, hogy reggel nyolctól délután fél ötig volt órákon. Ebben nem volt benne sem játék, sem leckeírás, sem órákon kívüli tanulás. Amikor délután mentem érte, jól látszott, teljesen enervált. S tudta, hogy haza érve sem lazíthat, mert nincs készen a leckéje és a másnapi felmérőre is készülni kellett. Este fél nyolckor fejezte be a tanulást és egyéb, iskolával kapcsolatos feladatait. Azaz majdnem tizenkét órát töltött tanulással. Játékra már semmi idő nem maradt. Végtelenül szomorú volt s haragudott az egész iskolára. Meg persze rám is, mert biztosan úgy érezte, legyinthettem volna a kötelezettségeire, hiszen én felnőtt vagyok. Nagyon megsajnáltam és én is igazságtalannak éreztem, hogy gyermek létére nem lehetett aznap gyermek. Csak egy kötelességekkel megpakolt diák volt aznap. Döntenem kellett, s ebbe őt is belevontam. Fájó szívvel, de úgy határozott, kihagyja azt a két óra fakultációt. Én pedig maximálisan támogattam ebben. Így azóta nem jár egyik kedvenc különórájára, helyette megírja napköziben a leckéjét és még az udvarra is kijut a többiekkel. Itthon pedig belefér a játék, az olvasás, a beszélgetés. Hagyom, hogy gyermek legyen, mert nem felejtettem el, hogy annak idején számomra is elképzelhetetlen lett volna a gyermekkorom játék nélkül. Hozzá teszem, lányom még csak harmadik osztályos! Aggódva szemlélem a világ természetes folyamatainak lassú megszűnését, s nem érzem normális állapotnak, hogy már a gyermekek is érzik, rohanó világban élünk. Velünk együtt küzdenek, hajtanak, folyamatosan elvárásoknak próbálnak megfelelni. Legtöbbször hatékony lazítás nélkül. Mikor és hol tudnak feltöltődni? Honnan gyűjtenek energiákat a következő napokra? Miért szűnik meg igazi gyermekkoruk az óvoda után? Én hallgatok József Attilára. Játszani is engedem.

Rácz Rita

Oszd meg, hogy mások is értesülhessenek: