Villámok között
Különösen alakult életem során kapcsolatom a villámokkal. Gyerekkoromban féltem tőlük, nem is annyira a hirtelen, eget kettéhasító fényektől, hanem az azt követő mennydörgésektől. Ez a félelem sokáig bennem munkált – valószínűleg ezért irtózom a mai napig a dörgő tűzijátékoktól és a fegyverektől – néhány éve azonban, amióta spirituális útkeresésem során közelebb kerültem az elemekhez, a villámlások új érzéseket váltanak ki belőlem.
Az idén nyáron egészen különlegessé váltak a villámok Budapest felett. Nemegyszer láttunk olyanokat, mintha két befont varkocs csapott volna le egymás mellett, máskor meg szinte vízszintesen hasították ketté az eget. Eme élmények nyomán döntöttem úgy, hogy felelevenítek egy tavalyi élményemet a villámokhoz való viszonyomról.
2011. augusztus 6-án, éppen a hirosimai atomtámadás 66. évfordulóján, a korábbi nyarakhoz képest szokatlan időjárási jelenségeknek lehettünk tanúi. Az egész egy gyors lefolyású viharnak indult, hatalmas, cikázó villámokkal, házakat megrengető zengésekkel. El is vonult hamar az égiháború, de néhány perc múlva, ha lehet, még intenzívebben, még ijesztőbben, még hangosabban, visszatért. És ez így ment egészen késő estig: hol csak csepegett az eső, hol szakadt, de a dörgések, az alig hallható morgásoktól a robbanásokig, és a villámlások, az egész égboltot bevilágító csendes fényektől a szikrázó cikk-cakkokig, végigkísérték a napot. És engem is.
Már az első villámok után belülről feszítő feszültséget éreztem, holott semmi okom nem volt rá. Természetesen odakint kerültem a fákat, a lakásban áramtalanítottam minden elektronikus készüléket, de ez is kevés volt. Hihetetlen energiák szabadulhattak el, láttam, hogy egy közeli templom toronyórája épp az első villámlás időpontjában állt meg. A leginkább nyugalminak mondható állapotomban is morajlott bennem az elektromosság és egész testemet szinte kézzel tapintható aura vette körül. Életem során nagyon kevésszer ért áramütés, azok is csak enyhébbek voltak, most viszont valószínűleg kivertem volna a biztosítékot, ha rám kapcsolják. Közben úgy éreztem, hogy minden kiesik, kifolyik a kezemből, a tárgyaktól a tennivalókon át az időig. Éppen aznap este mentünk el egy meditációs előadásra, a bennem lévő zsongás azonban ott is éppen csak enyhült egy kicsit.
Párom is látta, érezte ezt, és este, lefekvés előtt egy bioenergetikai kezeléssel leszedte rólam ezt a nyomasztó feszültséget. Ez azonban olyan erős volt, hogy bármennyire is eldobta azt, neki is jutott belőle. Éjjel arra ébredtem, hogy nyugtalanul hánykolódik mellettem, és ez nem is múlt el neki addig, amíg közös áramkörünket helyreállítva el nem simultak a vibrálások.
Megint tanultam valamit: ha már ilyen közel engedtem magamhoz a természet erőit, tudnom kell bánni velük, a bennem lévő önmérséklet erejével.
És amikor a minap megint hasonló viharok, villámok és mennydörgések kísérték a hajnalt, elektromosságuk elutasítása helyett mindketten igyekeztünk begyűjteni annak pozitív energiáit, hogy erősítsék jó szándékainkat, tudásunkat és sikereinket is.
G. L.
