Az álláskeresés nehézségei

Manapság hajtépő érzetet vált ki az emberekből már maga az álláskeresés gondolata is, hát még, ha tényleg rászorulnak. Minden ismertebb álláshirdető portál hemzseg a „szeretnél bekerülni egy dinamikus csapatba?” „versenyképes fizetést nyújtunk”, és hasonló típusú felhívásoktól.
A gyakorlott álláskereső szeme ezeken már rögvest tovább ugrik, ám megállapodik az „adminisztratív” vagy „irodai” munkalehetőségeknél. Ezek általában nem igényelnek különösebb végzettséget, gyakran még a nyelvtudás szintje is nullával van megjelölve. A gyanútlan állásra vágyakozó máris boldogan kattint: email, életrajz kutyafuttában, nehogy valaki más kaparintsa meg előle a lehetőséget. Majd egy napig izgatottan várakozik („hátha megfeleltem, hátha végre lesz valami”), és felragyog a szeme, amikor meglátja a „levele érkezett” feliratot a számítógép képernyőjén. Legtöbb esetben a következő a válasz: sajnos nem áll módunkban Önt felvenni, túlképzett, nem elég képzett, nem tetszik a facebook profilképe – vagy hasonló életképtelen kifogásokkal állnak elő a levél túlsó végén.

De szerencsés esetben a válaszban egy személyes interjú lehetséges időpontja áll, ami egy majdani életrevaló jövő képét festi a delikvens elé: reggel mosolyogva felkelni, felöltözni, a többi szerencséssel metróra szállni, estig húzni az igát és szintén mosolyogva hazabattyogni. El is indul az ember eme homályos jövőkép nyomában: megjelenik az aktuális irodaház szépen bútorozott, csinos recepciós hölggyel berendezett szobájában, és az illúzió még mindig nem múlik el. Megjelenik a levél/telefon túlsó végéről ismert névhez társított arc, kézfogás, szokásos protokoll, helyet foglalás.

– „Kérem, mondjon pár szót magáról, előző munkahelyeiről.”
– „Budapestről jöttem, mesterségem címere…” Na jó, talán nem. De hasonló kaliberű beszélgetések zajlanak le ilyenkor.

Majd a kedves arc mosolyogva előáll a farbával: „Szóval tisztelt hölgyem/uram, mi egy értékesítő csoport vagyunk, és teljesítménybéres rendszerünkbe keresünk új embereket”. Ekkor pukkad ki a rózsaszín lufi, az ember képzeletben leszáll a metróról, visszabújik az ágyba és tovább irigyli a többi szerencsést, aki estig húzhatja az igát.

Ilkei Zsófia