Gyermekek gyásza

Egy szeretett családtag vagy barát elvesztése még a felnőttek számára is nehezen feldolgozható. A gyász fájdalmában újabb nehézséget okoz, ha gyermeket is érint a veszteség. Mit mondjunk neki? Hogyan és mikor közöljük vele? Hogyan viselkedjünk? Elvigyük-e a temetésre? Ki döntse el, szükséges-e szakember segítsége? Elég-e, ha megkérdezünk olyan ismerősöket, akik voltak már hasonló helyzetben? Fontos, hogy vegyük figyelembe a gyermek korát és lelki érettségét. Némileg könnyebb lehet a helyzet, ha a szeme előtt zajló hosszas betegség után megy el valaki a környezetéből, bár a halál tényének elfogadása és megértése így sem könnyű számára. Kisgyermekek személyes sérelemnek élik meg, mert azt gondolják, a beleegyezésük nélkül döntött így, aki elment – ezzel büntetve őket.

Hatéves kortól úgy vélik, a halál visszafordítható dolog, s a halottnak nevezett személy tudatánál van, csak éppen mozdulatlan. 8-9 éves korban értik meg, hogy ez az állapot visszafordíthatatlan. Emlékszem, hatéves koromban jöttem rá, hogy az élet véges. Nem haláleset szembesített ezzel, hanem az a tény, hogy megtudtam, 1974. szilvesztere után már 1975. lesz és soha nem lesz már 1974. Félelmetes volt, mert felfogtam, hogy az évek múlni fognak, mi pedig egyre öregebbek leszünk.

Kislányom hét és fél évesen, egyik napról a másikra kezelhetetlen lett. Reggelente, ahogy közeledett az elválás, egyre stresszesebb, szomorúbb és sírósabb lett, az iskolában pedig nem volt hajlandó elengedni, mert nem hitte el, hogy délután megyek majd érte. Mindketten kikészültünk a két hónapig tartó időszaktól, amiben a gyermek szavakba nem foglalt, de átélt halálfélelme tört felszínre. Kiderült, akkor értette meg, hogy halandók vagyunk és egyszer mindenki meg fog halni. Erre szeretett első hörcsögének elvesztése, majd a tévében véletlenül meghallott hír döbbentette rá, ami egy édesanya kegyetlen meggyilkolásáról tudósított. Sok idő, sok beszélgetés kellett ahhoz, hogy az élet rendjét valamennyire megértessük és elfogadtassuk vele. Nem hazudtunk neki, mert nyolc éves kor környékén a halállal bizony szembe kell nézni és ebben a szülő adhatja a legnagyobb segítséget. Gyermekem sajnos kezd egyre „edzettebb” lenni, mert egy éve egyik nagypapáját, most pedig dédnagymamáját veszítettük el. Mit mondhatunk ilyenkor? Némileg megkönnyíthette számára az elfogadást, hogy mindketten régóta betegeskedtek, s látta ennek jeleit. Próbáljuk azt elmondani neki, amiben mi is hiszünk: csak a testük halt meg, a lelkük nem. Így továbbra is közöttünk vannak, de már nem láthatjuk, nem hallhatjuk őket.  Ők viszont látnak bennünket és ez jó nekik. Sosem volt még temetésen, de most tényként közölte, hogy szeretne ott lenni. Úgy döntöttünk, tiszteletben tartjuk akaratát és részt vehet Dédike utolsó útján. Nem mondom, hogy nincs bennünk félsz. Hogy is mondhatnám, amikor mi, felnőttek is félelmekkel szembesülünk a véggel?

Rácz Rita

Megosztási lehetőségek