Kéretlen információk, avagy a XXI. század Kovácsnéi
A hetedik kerület körfolyosós bérházában Kovácsné a földszint ötben reggel hatkor kitárta lakásának ajtaját és a küszöb mellé letett újságpapíron elkezdte pucolni a zöldséget. Ha bárki kinéz az ablakán, nyugtázhatja, hogy ő bizony nem lustálkodik még hétvégén sem! Miután végzett a zöldségekkel, feltette főni a húslevest. Kitárta szobája ablakát, hogy aki nem látja, legalább érezze, hogy nála már készül az ebéd. Lassanként ébredezett a ház, kezdett kitárulni a többi lakásajtó, s Kovácsné tudta, eljött az ő ideje. Végre kiállhat a porondra. Bezzegséget mutatni, okítani, dicsekedni, ötleteket adni. Az első emelet tizenkettőben Veronka volt az első, aki megbánta, hogy egyáltalán felkelt. Kovácsné hangja betöltötte a házat, amikor felkiáltott neki. Elmondta, hogy már fő a húslevese és a befőtteket is ma veszi ki a dunsztból, hogy takaros spejzének polcára kerüljenek. Mert milyen háziasszony is lenne, ha boltban venné a kompótot vagy a lekvárt! Veronka férje morcos arccal lépett ki a konyhába, látszott, legszívesebben Kovácsnét is üvegbe, majd dunsztba zárná. Nem értette, miért kell neki ezt a sok baromságot tudnia. Pláne nem értette, miért kell erre ébrednie még hétvégén is. A nap folyamán megtudhatta még, hogy Kovácsné előző nap milyen pompás húst vett a hentesnél. S azt is, a húsból milyen finomságokat fog Kovácsné a jövő héten főzni. Persze ésszel beosztva ám! Mindezt a másodikon lakó fiatalasszonynak kiabálta fel, hiszen az a kis kezdő feleség biztosan örül annak, hogy a bölcs, okos, gyakorlott háziasszonytól tanulhat. A ház lakói azt is megtudhatták, mivel lehet a hentest lekenyerezni ahhoz, hogy garantáltan friss húst kapjon az ember. Okosabbak lettek azzal az információval is, hogy a kávéfoltot mivel lehet könnyedén eltüntetni a szőnyegből. Estére mindenki számára világossá vált az is, hogy Kovácsné ismét csomagot kapott Amerikában élő bátyjától, amiben új függöny, ágynemű, tea és kakaó is érkezett.
Ezeket nem mesélte el, hanem látványosan bemutatta, mint egy színdarabot. Este nem húzta le ablaka rolóit, így a lámpafényben az egész ház láthatta az új függönyt és az ágyneműt is. A kakaóból napközben finom italt főzött, majd felkiabált a másodikra Józsikának, hogy jöjjön gyorsan, mert olyat kap, hogy csuda! Józsika volt tehát a hírvivő, tőle tudta meg a többi gyermek és szüleik is, hogy az itthon kapható kakaó smafu. Kovácsnét a házban lakó férfiak utálták, hiszen mindig, mindenhol ott volt. A hangja legalábbis biztosan. A nők sem szerették, de tudták, nem árt vele jóban lenni, mert nagy a szája. Korunk Kovácsnéi is csapból folynak, virtuális hangjuk betölti az étert. Nem a gangon terjesztik a hírt, hanem közösségi oldalakon játsszák sajátos valóság show-jukat. Őket sem kérdezi senki, mit főztek, mégis tudja mindenki, mert valamilyen rejtélyes okból fontos számukra, hogy ezt a világ tudtára adják. Látjuk ágyneműjüket és függönyüket, sőt még ennél is többet. Vajon mi késztet embereket arra, hogy a külvilág felé éljenek? Miért nem elég a kirakatba az, hogy valamiért úgyis beszélnek róluk? Nem kapnak elég megerősítést, hogy jók valamiben? Netán ennyire unatkoznak? Kényszeres kitárulkozásuk mögött milyen komplexus állhat? S miért kell hírt faragni ezekből a haszontalan információkból? Miért érzi magát Kovácsné szenvedő családtagjának az is, aki nincs fent közösségi oldalakon? Kovácsné vajon érdeklődéssel olvasná a napi hírek (!) között, hogy Szabóné reggel öt óra negyvenhétkor felkelt, kiszedte hajcsavaróit, főzött egy kávét, majd felvéve nylon otthonkáját, neki állt főzni családjának, aztán elmosogatott, játszott a gyermekeivel és még a szüleivel és kapcsolatot ápolt? Tett ezzel valami pluszt az asztalra? Nem, hiszen csak a dolgát végezte. Ha ennyire fontos a dokumentálás, miért nem vezet naplót, amit majd elolvas az, akit érdekel? S hogy mi a különbség más-más korok Kovácsnéi között? A régi Kovácsné eldicsekedett ugyan azzal, hogy büszke tulajdonosa egy külföldi, márkás kakaónak, de behívta a ház gyermekeit és megvendégelte őket. A mai Kovácsné csak az orrunk alá dörgöli, hogy micsoda pór népség vagyunk a sivár, hétköznapi életünkkel. Mi azonban mégsem magunkat sajnáljuk…
Rácz Rita
