Régmúlt idők dicsérete – Generációs távolságok

Gyermekként nagyon jó dolognak éreztem, hogy együtt laktunk apai nagymamámmal. Jobban mondva az ő lakásában, nála laktunk. Evidens volt akkoriban, hiszen Mama egyedül élt egy tágas, 2 szobás lakásban, szüleimnek pedig – akkor még csak egy gyermekkel – esélyük sem volt önálló lakásra. Szerettem, hogy sokan voltunk a lakásban, s hogy mindig akadt valaki, akinek volt ideje velem foglalkozni, vagy csupán a kérdéseimre válaszolni. A lakásban mindig volt élet, soha nem láttam üresnek vagy csendesnek otthonunkat. Amikor nagyobb lettem, elmesélte Anyukám, hogy azért nem mindig volt könnyű az élet, hiszen Mama szeretett mindenről tudni és a szabályokat jórészt ő diktálta. Kritikusan figyelte menye ténykedését, és ha volt véleménye, netán ellenvéleménye, annak mindig hangot is adott. Ám én ebből semmit nem éreztem gyermekként. Vissza gondolva nagyon ideálisnak tűnt az élet. Legalábbis az enyém. Az ismerőseink nagyrészt szintén úgy éltek, ahogyan mi. Mindenhol volt legalább egy nagyszülő, akivel egy lakásban laktak.

Amikor hét éves koromban elköltöztünk önálló lakásba, egyből kulcsos gyermek lettem, hiszen szüleim dolgoztak, én pedig még hírből sem ismertem a kötelező napközi fogalmát. Persze élveztem, hogy egyedül is lehettem, de nem mindig volt jó érzés haza menni az üres lakásba. Nagykorúságom beköszöntével pedig rögtön önállósodtam, s azóta sem élek együtt sem szülővel, sem nagyszülővel. Én is hiszek a „távolról szeretni” és a „jobb a békesség” hangzatos eszméiben. Ám egyre többször gondolok a generációk elmagányosodásának problémájára. Gyakori eset, hogy a nagyszülők egy nagyméretű lakásban vagy házban élnek. Majd meghal egyikük, a másik pedig ott marad egyedül sok négyzetméteren. Legtöbbször hallani sem akarnak arról, hogy elköltözzenek, hiszen évtizedek óta ott élnek, oda köti őket minden emlék. És különben is, vén fát nem lehet átültetni – mondogatják. Eközben gyermekeik egy hitellel terhelt, nehezen fenntartható, legtöbbször nem is elég tágas lakásban élik pörgős, rohanós mindennapjaikat, s csak jobb esetben marad idő a nagyszülő látogatására, de az sem ritka, hogy hónapokig nem látják egymást.

A harmadik generációnak már az a természetes, hogy a nagyszülő egy különálló „műfaj”. A gyermekek sokszor magányosnak érezhetik magukat, hiszen nincs igényeiknek megfelelően elegendő idő odafigyelni rájuk, nemhogy közösen játszani velük. Nagymamámnak mindig volt ideje rám, s ezért nagyon hálás vagyok. Dalokat tanított nekem, mesélt, minden nap megpucolta a gyümölcsöt és falatkákra vágta, hogy biztosan megegyem. A konyhában folyamatosan zajlott az élet, valami mindig főtt vagy készült, sosem láttam üresnek. Sajnos ma már nagyon más világot élünk. A családok többsége teljesen izoláltan éli mindennapjait, miközben mindenkinek nagy terhet jelent a lakások fenntartása. Pedig mai világunkban kincs lehetne a nagyszülő közelsége gyermekeink mellett. Hiszen valljuk be, sokszor nincs időnk és energiánk eleget foglalkozni velük. Ha betegek lesznek, leginkább azon stresszeljük magunkat, hogy munkahelyünkön hogyan oldjuk ezt meg. A minden napos főtt étel elkészítése is annyi más, fontos dologtól veszi el időnket. Pedig ezek alapból természetes dolgok lennének.

A távolabb élő nagyszülő látogatása, támogatása, esetleges gondozása újabb teher, vagy ennek elmaradása újabb lelkifurdalás forrása. Tudjuk, sok konfliktussal, alkalmazkodással jár az együttélés, de sok problémára megoldás is lenne. Talán mérlegelni kellene előnyeit és hátrányait. Esetleg olyan lakásokra lenne szükség, ahol együtt élhetnénk, mégis egészséges módon tudnánk elkülönülni, hogy ne legyen kényszer a folyamatos együttlét. Vagy alapból olyan társasházakat is építhetnénk, ahol minden nagyobb lakás mellett lenne egy kisebb, mondjuk egy egyszobás is. Hívhatnánk generációs házaknak. Szerintem lenne rá igény. Kicsit kiküszöbölhetnénk az eltávolodásokat, hiszen nem csak barátainkra és magunkra nincs elég időnk, de családtagjainkra sem. Hová vezet, ha a végén minden ember elmagányosodik? Ha mindenki egyszemélyes harcot folytat a mindennapos túlélésért. Nem lenne könnyebb egyesíteni erőinket? Nem lenne jó, ha valaki észre venné, hogy miben tud segíteni? Ha nem éreznénk minden nap azt, hogy egyedül vagyunk a problémáinkkal? Ha úgy fekhetnénk le esténként, hogy mi is többet tettünk másokért és értünk is tett valaki? S lehet, ehhez már az is elég, ha csak ott, a közelben vagyunk egymásnak.

Rácz Rita

Megosztási lehetőségek