Virtuális érintkezés, avagy az emberi kapcsolatok elhalványulása

TARTSUNK LÉPÉST?

 Néhány évvel ezelőtt megcsapott az öregedés kegyetlen szele. Nem a korom miatt kezdtem őskövületnek érezni magam, nem is szaporodó ráncaim miatt, hanem mert egyre többször nem értettem a fiatalokat. Olyan szavakat, rövidítéseket használtak, melyeket le kellett fordítanom, hogy értsem őket. Ha lépést akartam tartani a világgal, össze kellett kapnom magam a trendi kifejezések és rövidítések viszonylatában.Is. Szerencsésnek mondhatom magam, mert van egy kamasz keresztlányom és egy alsó tagozatos kislányom, így ifjúkorom kőkorinak tűnő világa és a mai modern világ között létezik számomra összekötő kapocs tolmácsok formájában. Persze ha valamit nem értek, nem szoktam ám bevallani! Járatom az agyam, próbálom lefordítani, megérteni a hallottakat, látottakat, aztán ha megfejtek egy-egy szót vagy szlenget, máris menőnek és fiatalnak érzem magam. Leszoktam arról is, hogy meséljek a gyermekkoromról. Nem értik ugyanis. Vagy legalábbis nem tudják elképzelni. Hogy nem volt telefonunk. Nem személyenként, hanem otthon sem! Hogy az utcán kóboroltunk, hogy találjunk egy működő telefonfülkét, majd pénzt bedobva tudtunk telefonálni.

Ma már egy újszülöttnek nem személyi számot, hanem praktikusabb okokból telefonszámot kellene adni. Leánykám arcát kellene látni, amikor a tévében nézem vele a Mazsola és Tádét, s közben megjegyzem, hogy milyen furcsa színesben látni. Amikor elmeséltem neki, hogy gyermekkoromban ezt a mesét fekete-fehérben néztem, megkérdezte: „- Miért, rossz volt a tévétek?”. Bevallom, hiányoznak a régi, társas összejövetelek, amelyek egyetlen lehetőségként voltak adottak ahhoz, hogy emberek kapcsolatban legyenek egymással. Ma már erre semmi szükség. Elvileg. De amíg mi, ott legbelül érezzük erre az igényt, addig nem menthetetlen a helyzet.De érezzük még? Vagy elég a személytelen kapcsolatok végtelen tárháza? Nem vagyok fent közösségi oldalakon. Kamasz keresztlányom persze ott is otthon van. Tény, sok információt lehet onnan begyűjteni, de  engem pont nem érdekel, hogy ki mit sütött aznap és hogy reggel milyen fejjel ébredt. A milliónyi tele-regényre sem vagyok kíváncsi. Elég, ha az ezeket gyártók hiszik, hogy a világnak éppen ezekre az információkra van szüksége. Sok fotó készült rólam az elmúlt évtizedekben, de egyik sem „selfie opcióban”.  Tudom, maradi vagyok, mert telefonomat elsősorban telefonálásra használom. Egyik hétvégén elmentünk libegőzni. Fent, a János-hegyen keresztlányom fotókat készített magáról a telefonjával. Oda szóltam neki, hogy: „- Szelfizzél ám!”, mire ő rácsodálkozott, hogy ismerem ezt a szót. Igen, ismerem ezt is, mint mai korunk sok-sok újdonságát, de nem vagyok biztos abban, hogy a bővülő lehetőségek minden esetben előrébb viszik az embert. Talán van még egy-két évünk, aztán gyermekemet is beszippantja a kor szelleme. Addig is próbálok vele minél ember közelibb kapcsolatban élni és minél többször fogni a kezét. Mert azok a fránya okos telefonok kétkezesek…

Rácz Rita

Megosztási lehetőségek